Sógorán keresztül ismertem meg Alpárt. Hosszú egyeztetés után találkoztunk 2020. májusában Vinyén, egy Cuha-völgyi kutyasétáltatás keretében. Ezt nem úgy kell elképzelni hogy autóval odamentünk, sétáltunk egy kört és autóval hazamentünk, hanem gyalog odáig és körbe vissza haza, a völgyön keresztül. Egy 20 km-es gyalogtúrára nem állványokat meg zöld hátteret visz a turista, hanem vizet meg szendvicset. A felvételekre ezért csak a mobiltelefonok maradtak. Tavitündér fotózott, a másik telefonon pedig ment a hangfelvétel.
A helyszíni felvételekre jóval később, már nyáron került sor, az első telkibányai forgatásról hazafelé.
Alpár úr kellően felkészült a riportra, folyékonyan sorolta az emlékeit, érdekes volt ahogy a több szálon futó történet a csúcspontokon ért össze. A teljes hangfelvétel 45 perces, ebből kellett annyit kivágni, hogy a meglehetősen szerényre sikerült képanyagot kitöltse. Sajnos a helyszínen nem sok megörökíteni valót hagytak az utókornak. Ezúton szeretném megköszönni a telephely jelenlegi tulajdonosának hogy hozzájárult néhány, a lejtakna bejárati szakaszáról készült fotó készítéséhez. Nem volt egyszerű bejutni a tüskés bokrok közé, de végül sikerült:
Találtunk egy csőkiállást a kék túra útvonal mellett, amely lehetséges, hogy a már rekultivált, egykori iszapolóhoz tartozott:
Valamint az egykori vízaknához tartozó épületeket és kazánházi kéményt:
Az aknán keresztül tervezték a nyolcvanas években a bányászat folytatásához szükséges regionális karsztvízszint süllyesztést, egyben Budapest teljes vízellátását megoldani. A vízvezeték megépítésére a korszak egyre mélyülő válsága miatt már nem került sor, ezért a kiemelt vizet a patakba engedték.
A háttérzenéhez egy szabadon használható Youtube zenét használtunk fel. Azonban a film elején hallható ütemes, visszhangzó kopogás saját felvétel, egy elhagyatott, romos erdei ház padlóját kopogtatva.
A sugárzó anyagok tárolására szolgáló ólomedényt szemléltetni a régi főiskolai szakdolgozatomban találtam képet:
Végezetül itt van maga az elkészült kisfilm, nézzétek meg:
Bencés szerzetestanárnak készült, meg volt a helye a pannonhalmi apátságban, mégis a föld alatti világot választotta, és ebben a választásában a mai napig kitart. Jól tette. 1984-től kezdve szűnni nem akaró lelkesedéssel irányítja a céget, amely túlélt rendszerváltást, tulajdonosok jöttek és mentek, az ország mélyszinti bányászata a nehéziparral együtt ment a levesbe, de a vagonok, a rakott kamionok csak jöttek kifelé a telephelyekről.
Fenyőfő I. és II. bányaüzemben közelről is megtapasztalhattam a bányászat szépségeit, erről is tanúskodnak a filmbeli archív fotók. Az üzemvezetővel gyakran találkoztunk, többek között a váratlan éjszakai razziák alkalmával, ahol, mivel nem vagyok jó alvó, nem buktam meg.
Fenyőfő bányaüzemek kimerülése után Bakonyoszlop-II üzem termelt bauxitot idén áprilisig, jelenleg szünetel a termelés. A bánya szervezett keretek között látogatható.
Jelenlegi gyakorlatunk szerint, ha a riportalany megemlít egy fontos helyszínt, az illusztrációhoz nem a netről kukázok össze valamit, hanem kiszállunk a helyszínekre. Ez egyrészt jelentősen megnöveli az egy-egy videó elkészítéséhez szükséges időt és energiát, másrészt viszont a felkeresett helyszínek további videókhoz adnak ötletet.
A szüneteltetés előtti utolsó munkanapon sikerült kamerával végigjárni az üzemet, maga a riport már nyár végén készült.
A sorozatot folytatni kívánjuk, már készülőben vannak további riportfilmek.
A cseszneki várhegy titka!
Viszonylag gyorsan, néhány nap alatt sikerült összehozni első 4k minőségű felfedező-kisfilmünket. Nem bányászati témájú, inkább az urbexes tartalmakhoz áll közelebb.
Egy közeli faluban, Cseszneken élt egy legenda, miszerint a várnak volt egy tikos kijárata, a jelenleg Via Ferrata pályákkal telerakott Kőmosó völgyi szurdok alján. Ennek jártunk utána.
A júniusi bányajárás alkalmával a legnagyobb járatrendszerbe egy hatósági lakat miatt nem tudtunk bemenni. Ezért a helyi vezetőnk, Telkimanó ígéretet tett, ha újra szabad lesz a bejárat, azonnal értesít minket. Ez meg is történt. Július 27-én ismét nekiindultunk a cirka 360 km-es útnak, Telkibánya felé.
Minden új filmet igyekszem kissé más stílusban elkészíteni, most egy riporttal kezdtünk, egy „legendás” horpa szélén ülve. Majd bementünk a bányába. Volt ott minden (is). A középkori jellege ellenére már megjelentek benne a modern bányászat egyes elemei, a kor elérhető legmagasabb technológiai szintjén.
A bánya több szintes, ezeket függőleges aknarendszer köti össze.
Itt ne egy vízóra akna méreteiben gondolkodjunk. Ezeket az aknákat szállításra és gyalogos közlekedésre is használták. Itt a felszínre nyíló, 90 méter mély, 1. sz. akna alá, az aknatalpra értünk be:
Óriási munka lehetett kézi erővel, alulról felfelé haladva 90-130 méteres mélységig egy ilyet létrehozni! A csillagászat eszközeit is használó középkori bányamérő szakemberek pedig pontosan ki tudták mérni, az akna hol fog kiérni a felszínre, ott kivágták a fákat, letakarították a talajt a kőzetről, hogy semmi se essen bele az új aknába, veszélyeztetve a bányászok életét. Egy ilyen akna szelvénye gyakran megközelítette a modern bányaaknák szelvényét, ugyanúgy ki volt alakítva benne a padozatok, a járóosztály…
...És az aknaszállító gép, természetesen lójárgányos meghajtással:
A rajzokon láthatjuk a közel vízszintes járatokból és összekötő aknákból álló rendszert. Hogy miért is így oldották meg? Hiszen a kor edzett bányászai lejtőkön is végig tudták volna vinni a termelvényt a bőrzsákokban. És itt jön képbe a bánya másik szenzációja, a szállítás.
Akkoriban fejlesztették ki az egész földrészen elterjedt, mindenhol „magyar csille” néven ismert bányászati szállító eszközt. Ez nem egyezik meg a mai bányavasúti csillével. Síneket még nem használtak, helyette a csilléket talpfákból és vízszintes deszkákból álló járdarendszeren tolták végig. A „magyar csille” leginkább a mai bevásárló kocsikra hasonlít, annyi különbséggel, hogy a csillék több súlyt bírtak el és kevesebb volt köztük a tolhatatlan selejt…
Amikor kialakították a hegy túloldalán lévő, mára beomlott bejáratát, itt is bevezették a csillés szállítást, jelentősen megnövelve a bánya termelését.
Ennek nyomai, a fajárda maradványai is láthatóak a videón.
A magyar csille és a hozzá tartozó pálya 3 dimenziós modelljét elkészítettem Freecad szoftverrel, ahol látszik, a csillés a középső, nagyobb kerekekkel ellátott tengelyen egyensúlyozva tolta végig az eszközt, ügyesen manőverezve a kanyarokban:
Itt láthatjátok az új kisfilmet:
Ha szeretnétek látni a frissen elkészült filmeket, az alábbi linken iratkozzatok fel:
Május elején készült egy kisfilm egy közeli, több mint száz éves bányáról, az alábbi szöveggel:
„4-5 éve történt, K. barátom egy délelőtt felhívott, ám miután nekem feltűnt hogy alapvetően cél nélküli telefonálásról van szó, rákérdeztem és kiderült hogy tényleg. Épp a köbös tartályát töltötte az itatóknál,a bányából kifolyó vízzel. Rákérdeztem milyen bányáról van szó, kiderült hogy a helyiek tudnak egy járatról, amelyet már olyan rég bezártak, hogy nem szerepel sem a turistatérképeken, sem bányászat történeti kiadványokban. Akkor eldöntöttem, ha egyszer lesz időm rá, felkeresem a helyet.
Pár hónapra rá, J.-ra vitt az utam, de sok időm nem volt, csak a töltőhelyig, azaz az itatókig jutottam, ahol a pásztorok a hegyoldal felé mutattak, "ott van a medence, onnét jön a víz". Most is itt gondoltuk kezdeni a kutatást, de már az elején problémákba ütköztünk. Ugyanis a járványhelyzet miatt már az oda vezető utat is lezárták, hogy a turisták ne jussanak el a vízimalomig. Már majdnem feladtuk, mikor mentő ötletként felhívtam K.-t, hátha tud segíteni.
Erre megkaptam az arcomba hogy miért nem szóltam előbb. Május elseje J.-on hagyományos ünnep, ilyenkor a focipálya mellett éjszakába nyúló majálist szoktak szervezni, ahol párszor előfordultam mint vendég, hát mit mondjak, a szálláshelyemre menet a főút is keskeny volt, ha a Tavitündér nem segít, az árokban töltöm az éjszakát. A rendezvény a járványra tekintettel, idén elmaradt. K. barátainak egy szigorúan 99 fő alatti csoportja ezért pótmajálist tartott a szomszédos szőlősoron, egy présház udvarán.
***
K.-ék kitalálták, majd pár gyerek feljön velünk, az utat úgyis ismeri mindenki. Össze is állt a csapat. Lényegében jött az összes gyerek, de még egy kutya is.
Romos présházak mellett mentünk el:
Majd egy löszfal után az út meredeken emelkedni kezdett, a talajon pedig furcsa keresztirányú mélyedésekre lettem figyelmes, olyasmi, mintha lépcső lett volna, de mégsem:
Hamarabb megérkeztünk mint gondoltam volna. Az út nem tartott negyed órát. Ami először feltűnt, az maga a medence, amelyet beton födémmel és egy lekerített nyílással láttak el. Ahogy közelebb értünk, már látszott a cső, ahol szokatlanul tiszta és hideg víz folyik ki. A csövet követve egy egyre mélyülő árokba jutunk, ahol a cső fokozatosan eltűnik a sár alatt.
Az árkot balra kikerülve, felfelé az erdőben, mindenfelé süllyedéseket lehet látni, amelyek akár horpák is lehetnek.
A csövet követve a meredek falig, nyilvánvalóvá vált, a bánya létezése nem legenda. Jól látható a földből kiálló bányafa, amelyik a vágatot biztosította, amíg (szándékosan vagy természetes úton?) beomlott a bejárat. A csövet még előtte vezethették be a vágatba.
És most egy kis szakmai rész következik. A modern bányaművelés előtti időszakban, kutatófúrások hiányában, a bányavágatokat a felszínre bukkanó ásványkincsektől, azaz a kibúvásoktól indították, követve ezeket a hegy belseje felé. Mivel a fakadó vizeket gépek és energia nélkül nem tudták kiszivattyúzni, a vágatokat a bejárat irányába lejtősen kellett kiképezni. Ennek további előnye volt, hogy a rakott csilléket nem kellett vontatni, inkább fékezni, főleg a kijárattól a völgyig tartó meredek lejtőn. És itt meg is fejtettük a mélyedések titkát: Valószínűleg a bányavasút talpfái voltak itt. A bányaművelés módjára csak következtetni lehet, kamra-pillér fejtéssel, kézi jövesztéssel termelhették ki a szenet, faácsolat biztosítással, amely a nedves környezetben nem állta az idő próbáját. A helyiek emlékei szerint az 1930-as években szüntették meg a termelést, a víz azonban továbbra is folyt kifelé. A terület tengerszint feletti magasságából ítélve ez nem karsztvíz, az jóval mélyebben van, inkább rétegvíz lehet, amelynek az alsó zárórétegét törték át a táróval, egy mesterséges forrást létrehozva. 1962-ben a termelőszövetkezet állattartó telepének vízellátását innen sikerült megoldani ingyen energiával, a bányabejárat relatív magasságát kihasználva. Ehhez alakították ki ezt a vízművet, a táróba benyúló dréncsövekkel, a tározó medencével és a vízvezetékkel, amelyhez egy tolózár akna is tartozik. Ha a vezetéket javítani kell, itt lehet elvileg szakaszolni. Amikor a fogyasztási helyeken elzárják a csapokat, a víz az oldalsó túlfolyón távozik, majd lefolyik a patakba.
Nemrég kiderült, ezzel a táróval csak belepiszkáltak a szénvagyonba, a nyolcvanas évekbeli kutatófúrások további vastag barnaszén rétegeket találtak itt a hegy alatt, azonban az eocén program kudarca után már nem merték felvállalni egy újabb bánya nyitását.”
***
És mi történt a videóval?
A vágások, az animációk egy heti munkával elkészültek, majd feltöltöttük a csatornára. Veszett ütemben elindult felfelé. Komolyan, megijedtem, amikor fél nap alatt a megtekintések száma meghaladta a település lakosságát. Kik nézik ennyien és miért?
Majd jött egy rejtélyes telefonhívás. K. volt a vonalban. Már készültem a gratulációra, mikor fagyos hangon megszólalt: „Vedd le a videót a csatornáról. Délig van rá időd, különben a terület tulajdonosa megy a rendőrségre” Mi van? Én nem emlékszem semmiféle kerítésre, de egy jelzésre sem, hogy magánterület lenne. Minden esetre a barátunk érdekében leszedtem. Majd készítettem egy rövidített változatot, a terület és a szereplők megnevezése, valamint az animációk nélkül:
Remélhetőleg a közeljövőben ismét feltehetjük az eredeti verziót.
A napokban elkészült egy zenés tartalom is:
Ha tetszenek a videók, nézzétek meg, valamint iratkozzatok fel a további tartalmakért.
Egy hónapi munka után sikerült megvágni és feltölteni ezt a több mint fél órás kisfilmet.
A tavalyi körtúra során - még nem videókészítés céljából - végigjártuk a zempléni várakat, nevezetességeket.
Boldogkővárról a szálláshely felé álltunk meg a Király-kútnál, ahol a Jeges-barlangból kiáramló hideg levegő, mint a történelem szele csapott meg minket. A várhegyekre felmászástól hullafáradtan, de elsétáltunk Konczfalváig, ahol megtaláltuk az egykori ércmosó kifolyó csatornáját, ahol a mai napig folyik ki a víz:
A hely szelleme olyan szinten megérintett, elhatároztuk hogy ide még visszatérünk. A filmezés ötlete idén márciusban pattant ki, majd a két gondolat összeért és megszerveztük a videós túrát.
2020. június 5: Reggel beültünk a kocsiba, majd irány az M7, ahol ijesztő hangok jöttek a jobb első futómű felől. Pánik, autóspihenő, aláfekvés... Majd Tavitündérnek feltűnt hogy egy faágat húzunk végig a kocsi alatt :)
(...)
Rengeteg időbe telt az utómunka, de talán megérte.
A film úgy gondoljuk, átadja a hely hangulatát. Az egyetlen amit nem tudtunk érzékeltetni, az maga a levegő, ami bent a bányában évszázadok óta áramlik a táró bejárata és az aknák között. Nehezen tudom leírni, de úgy éreztem, mintha a táró kapuján egy időgépbe belépve a középkori Magyarországon lennék. Úgy gondolom, ha van mire büszkének lennünk, az ezeréves magyar bányászat egyike lehet ezeknek!
Célszerűnek tűnt az első kisfilm helyszínének olyat választani, amit közelről ismerek, például mert pár évtizeddel ezelőtt ott lapátoltam a sarat, utolsó senkiként. Igen, az volt életemnek az a pontja, ahol tudtam, hogy innentől már csak felfelé vezethet az utam. És tényleg.
Az első forgatási nap - mint már említettem - nem túl fényesen sikerült, konkrétan a teljes hanganyag mehetett a kukába. Viszont vészesen szaladt az idő, valami konkrét munkát sürgősen fel kellett mutatni, főleg magunknak bizonyítva ezzel. Idén tavasszal szemét egy időjárás volt, alig pár nap volt amikor ki tudtam mozdulni a motorral. A motor tényére kár szót vesztegetni. Nem kell azon paráznom melyik alkatrésze lehet kínai, mert az egész az. Szerszámok nélkül nem megyek egy métert sem, mert néha vissza kell szerelni a lehulló alkatrészeket. A motorozás örömével viszont sikerült megfertőznöm Tavitündért is, aki azóta szintén egy keleti gépsárkány tulajdonosa. Az első videóban csak az indulási és érkezési képsorokat rögzítette, a későbbiekben egyre több feladatot vállalt be.
A forgatás úticélja nem véletlenszerű bolyongás volt az erdőben, nagyjából tudtam mit keressek. Egyik volt munkatársammal futottam össze a jelenlegi munkahelyemen, az ő tanácsai szerint kerestem meg a régi temetőt és mellette a kifolyócsövet.
Mivel Youtube tapasztalatom még nem volt, nem kockáztattam meg, hogy rögtön az első kisfilmünk "copyright strike" áldozata legyen, ezért az összes elhangzott zene saját zenekari szerzemény, egy szál ócska gitáron eljátszva.
Elhagyatott, bokrokkal, fákkal benőtt helyek kutatására a késő ősztől kora tavaszig tartó időszak, fényviszonyok és komfortérzet szempontjából viszont a meleg időszak tűnik kedvezőbbnek. A kettő közti egyensúlyt sikerült telibe találni ezzel a forgatási nappal. A frissen kinőtt levelek a cserjéken, a száraz őszi avar és az áprilisi napsütés egy különös hangulatot ad az erdőn keresztül csörtetésnek.
Gyakorlatilag nulla videós múlttal rendelkeztünk, ennek oka volt: Ugyan már húsz éve is rendelkeztem ötletekkel, sőt komplett forgatókönyet is írtam, de elérhető, normális minőségű technika nem állt rendelkezésre. Az S8-as, 16-os film ideje rég lejárt, a 35 mm-es kamerák és a hozzá tartozó stúdiótechnika, a filmlabor amatőrök számára sosem volt megfizethető, ma sem az. Ami egyáltalán rendelkezésre állt, az a VHS, Hi8, D8, mind az amúgy is gyalázatos minőségű képcsöves TV technikára épültek.
Ma gyakorlatilag bárki készíthet tartalmat, akár 4K minőségben is, csak ötlete, tehetsége és kitartása legyen hozzá. A Youtube rogyásig van "tutorial" kisfilmekkel, amelyekből megtanulhatod a... De mit is? Itt vesztem el az erdőben. Olyan fantasztikus oktatóvideókat találtam, hogy kiégett a szemem. Kislány kiáll a nyilvánosság elé és elmondja, micsoda minőségű kamerát kapott az anyukájától. Influencerek magyarázzák el, hogy tartsd a kamerát, hogy állítsd be a fényeket, de olyan hangsúllyal, mintha az óvodás csoportot oktatnák. Persze, van akinek ők is újat tudnak mondani, de azoknak aztán mondhatja bárki: A Youtube tartalmainak jelentős része ma is remegő kézben,függőlegesentartott mobillal készül, kritikán aluli megvilágítással. Itt volt némi előnyöm, mert a 35 mm-es korszakban rengeteg természetfotót készítettem, egy tükörreflexes géppel, ott nagyon kellett figyelni a beállításokra, mert az eredmény csak jóval később, a laborban előhívatott fotókon volt először látható.
Így hát nem volt jobb ötletünk, nekiálltunk a fotós tapasztalataimból kiindulva, aztán lesz ami lesz. Kimentünk a természetbe, gyakoroltuk a különböző beállításokat, snitteket, kameramozgásokat. Hamar rájöttünk hogy állvány vagy stabilizátor nélkül sok mindent lehet csinálni, csak élvezhető minőséget nem. Elkezdtük beszerezni a szükséges eszközöket. Ez pont a járvány hazai megjelenésének első napjaira esett, tehát lényegében a teljes bizonytalanságban ugrottunk bele a "vállalkozásba".
A hangfelvétellel kapcsolatban már lényegesen több előképzettségem volt. Aki valamennyire ismer, tudja hogy mivel foglalkoztam ezelőtt húsz évig... Ám a rendezvényeken szerzett tapasztalat semmit nem ér terepen, ahol nem hallod mi kerül a felvételbe, ellenben a tavaszi szél víz helyett veszett dübörgést árasztott a mikrofonokba, az első éles forgatási nap teljes hanganyaga mehetett a kukába. A következő forgatásnál már megoldottam valamennyire a szélvédelmet, hogy hogyan, az más kérdés. A szőrös szélvédővel körbetekert csiptetős mikrofon úgy néz ki a nyakunkban, mintha egy döglött kisállat lógna ott. Az otthoni stúdióban, az amúgy is meglévő hangtechnika segítségével lényegesen egyszerűbb minőségi beszédhangot felvenni, ezért az első néhány kisfilmben ez dominál, de a helyszíni hangfelvételek egyre több szerepet kapnak.
A vágásra is olyan tanácsokat kaptam a "tutorial"-okban, hogy a maradék hajam is égnek állt: "Menj fel a torrentre, töltsd le a (...) szoftvert és hozzá a (...) cracket és kezdj videózni!" Én, aki mindig a legális irányba mozdultam, most kezdjek el kalózkodni? Szerencsére a linuxos közösség segítségével megtaláltam a megfelelő programokat, amelyekkel eddig minden felmerült problémát sikerült megoldani.
Persze bőven van még mit tanulni, ellesni a nagyobbaktól, ez talán nem szégyen. Főként a beszédtechnikát, jó lenne túl esni a lámpalázon és megpróbálni kamera előtt ugyanúgy beszélni, mintha nem lenne ott...
Tavitündérrel együtt kezdtünk kisfilmeket készíteni 2020. márciusában.
Két fő témánk van. Egyik az urbexes - kirándulós - ipartörténeti jellegű, másik pedig a zenés tartalom.
Mindkét irányzatnak jelentős előzménye van. 1996-97-ben egy évet töltöttem el a bányaiparban, koromból és a nulla tapasztalatból kifolyólag rendszeresen az elvégzendő munkák legalját kaptam, ennél fogva egy életre meghatározó élménnyé vált. A faléz-tól kezdve a péntek esti eriszdelahajamat jellegű ivászatokig sok minden történt az egyszerű dolgozóval, amitől a bányászat még a többi nehézipari ágazathoz képest is egyedi kultúrával rendelkezik. Sajnos nálunk kihalóban van a szakma, hogy miért, annak elemzése messzire vezetne.
A mi dolgunk az, hogy egyrészt megismertessük a bányászat igazi arcát, mivel az emberek többségében csak a hét csákányos törpe képe él, másrészt hogy megpróbáljuk fenntartani az érdeklődést ez az underground kultúra iránt, távlatilag pedig, ha egyszer újra le kell mennünk felhozni a nyersanyagot, ne a nulláról kelljen kezdeni.
Hogy a zene hogy jött képbe? Tavitündér egy nap küldött egy telefonos hangfelvételt, amelyen tisztán elénekelte az "Akkor szép..." kezdetű dalt. Írtam vissza neki, ezt simán el tudom játszani gitáron. Elhamarkodott kijelentés volt. A több mint húsz év kihagyás után már az sem volt világos, melyik oldalát kell pengetni a gitárnak. Az öreg, csehszlovák hangszert szó szerint a régi disznóólból kapartam elő, szörnyű állapotban: Az összes húrt megette a rozsda, szét voltak szakadva. Kár hogy nem fényképeztem le, a minden irányba szétálló húrokkal úgy nézett ki, mint a félszemű, félfülű kandúrom bajszai. Mint a klipből látszik, a húrlábat két imbuszcsavarral sikerült valamennyire rögzítenem, hogy ne hulljon szét.
1993-98 között több zenekarban is megfordultam, punkzenekarban gitáros-"énekes"-ként, fúvószenekarban dobosként, majd lightos rockzenekarban basszusgitáros poszton. Finoman szólva egyik sem repített a világhírnév felé, ennek több oka van, legfőképpen a rossz időzítés. A kilencvenes évek az élőzene számára általában a túlélésről szólt, egy vidéki, angolul nem beszélő fiatalokból álló zenekarnak körülbelül annyi esélye volt befutni, mint Molnár Krisztiánnak az űrhajós castingon. De sok minden rám ragadt azokból az évekből, a koszon kívül, főként úgy általában a zene szeretete. Tavitündér jóval fiatalabb nálam, sem nehézipari, sem zenekari tapasztalata nincs, ellenben több énekkarban is sikeresen helytállt a szoprán szólamban, ráadásul jól kezeli a kamerákat. A két történet itt ér össze. Amikor videózni kezdtünk, magától értetődő volt, hogy megpróbálkozunk feldolgozás jellegű videoklippekkel is. Ezért elmentünk bevásárolni, a filmezéshez szükséges eszközök mellett vettünk új gitárt is, a következő zenés klipben már szerepelni fog.
